Azt tudtuk, hogy a dobogó felsőbb fokainak a megszerzésére nincs esélyünk, mivel mind a Vedac, mind a DSC-SI nagyon erős csapatokat tudott összeállítani, a harmadik helyre azonban úgy gondoltuk, hogy legalább annyi esélyünk van, mint a többi csapatnak. Ideálisabb körülmények közt talán még több is, mostanában viszont rajtam kívül szinte senki sincs jó formában a csapattársaim közül, én pedig akárhogy is nézzük, nem vagyok 800-as. Továbbá amíg a többiek számára azzal teltek az utóbbi hetek, hogy összekapják magukat egy 800 méterre, addig én továbbra is folytattam a jövőheti MEFOB-ra való felkészülésemet, ahol akadályon fogok indulni. A váltó OB előtti hét volt az első az idei felkészülésemben, hogy gátakkkal végeztem az edzésmunkát, és ez bizony hagyott is bennem némi izomlázat a váltó OB-ra, ez azonban nem igazán zavart. Csapatban futni egyszerűen olyan élményt jelent, és olyan plusz energiákat ad, hogy az feledteti minden kételyemet, nem is emlékszem hirtelen olyan váltóversenyre, ahol igazán izgultam volna.
Az első emberünk Dohóczki Tamás volt, aki az én kisebb meglepetésemre alig pár centivel a KSI csapata mögött adta át a botot Gyurcsó Gergő edzőtársamnak. Gergő is szépen tartotta magát, egyenletes futással harmadikként nyújtotta át a stafétát 1600 méternél, előttünk pedig már csak a két favorit, a Veszprém és a Debrecen állt. Krisztiánnak nehéz feladata volt abból a szempontból, hogy se előtte, se mögötte nem volt senki, így lényegében egyedül futott egy 2 perc körüli időt. Amikor én megkaptam a váltóbotot, kb. 4 másodpercnyi előnyöm volt a TFSE kiválóságával, Kolossváry Istvánnal szemben, és ez rendesen fel is lelkesített. István 1:50 alatti 800-al rendelkezik ugyan, de gondoltam mindenkinek lehetnek rossz napjai, és az utolsó 100 méterig élénken élt bennem a remény, hogy megnyerhetem a párviadalt.
Az első 200 méteren még vitt a lendület, a második 200-on pedig egy parányit visszafogtam magam, hogy azért maradjon erőm az utolsó körre is. A célegyenesnél próbáltam váltani, hátha az némileg eltántorítja az időközben mögém ért Istvánt, akinek már ekkor is hallottam a lihegését, de nem így történt. István nagyon okosan mögöttem maradt, majd amikor az utolsó 200-150 méterhez érkeztünk, próbáltam fokozni a tempót, 80-70 méterrel a célvonal előtt azonban István szinte állva hagyott, ellenfelem fölényes biztonsága pedig valósággal leblokkolt, csalódottságot azonban nem éreztem, mert tudtam, hogy kihoztam magamból mindent, amit jelenleg tudtam. Az időeredményem is 1:56 legeleje körül alakulhatott (pontos adatot én sem tudok), ami nincs is messze az egyéni csúcsomtól, ez pedig annak tükrében, hogy eddig lényegében semmit sem gyorsítottam, nagyon örvendetes.
A versenyt közben az egyik edzőtársam megóvta, mivel a harmadik váltásnál feltehetőleg szabálytalanság történt a Debrecen részéről. Az edzőm később gyorsan visszavonta ezt az óvást, egyrészt mert a Masz előbb adta át az érmeket a dobogósoknak, mintsem hogy bejelentette volna az óvást (így ha a szabálytalanság be is bizonyosodott volna, méltánytalan lett volna visszakérni az érmeket), másrészt mert a szabálytalanságon valójában nem múlt semmi. A jog ugyan lehetővé tenné, a sportszellem azonban nem, mivel mi is be kell lássuk, hogy mi itt ma semmilyen körülmények közt nem fértünk volna fel a dobogóra - csak ha valaki elejtette volna a botot. Így aztán rossz érzés helyett örömmel hagytam magam mögött a versenyt.(Eredmények) (Képek) (Masz) (Beac)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése