Universiade Gwangju 2015

Idén abban a nagyszerű megtiszteltetésben lehetett részem, hogy bekerültem az Universiadéra utazó magyar atléta válogatottba – mindezt annak ellenére, hogy idén még nem volt alkalmam semmi kiemelkedőt futni. Ezt értékelhetnénk akár megelőlegezett bizalomnak is, de én sokkal inkább egy pozitív visszajelzésként fogom fel, ami nem egy konkrét eredményhez, hanem egy hosszabb munkához, folymathoz köthető, hiszen az elmúlt két évben azért bőven voltak szép eredményeim, és a hiányosságaimal való szembenézést sem mulasztottam el. Jó úton jársz Áron, ne térj le róla, számítunk rád. Add át magad az atlétikának. Ezt üzente nekem ez a megmérettetés. Ehhez félig sikerült felnőni, félig pedig nem. A pályán kívül szerintem maradéktalanul. Megfelelő étkezés, sok pihenés, szorgalmas edzések, egészséges önbizalom, kiegyensúlyozott hétköznapok – semmi olyan, amivel különösebben büszkélkedni lehetne, alapkövetelmények. Itt kezdődik a versenysport. A pályán teljesíteni azonban sokkal összetettebb feladat, rengeteg tényező befolyásolja a versenyt, és bár a papíron feketén-fehéren ott van az időeredmény, a számok gyakran semmitmondóak.

Azért mondom ezt, mert végül 8:55-el 12. lettem, amihez rengeteg ember gratulált, és ami egyébként hihetetlenül jól esett, főleg azután, hogy a célbaérkezést követően inkább dühös voltam, semmint elégedett – és igazából mindkettőre megvan az okom. Elégedett lehetek, mert a papírforma szerint a mezőny végéről indultam, ehhez képest szép az új idei legjobb és a 12. hely, nem szabad lebecsülni! De az igazság az, hogy én ennél kicsit nagyobb ambíciókkal vágtam neki – és szó sincs elbizakodottságról, vagy irracionális elvárásokról. Tapasztalatlanságról van szó, olyasféléről, amivel még nem találkoztam, és megoldanom sem sikerült teljesen. A rajthoz állásnál ugyanis nem volt bennem félelem (nem érdekelt a párás, esős idő, vagy a kemény ellenfelek), rögötön belevetettem magam a küzdelembe, és 2000 méterig közel voltam a tűzhöz. A versenynek ez a szakasza azonban nem azzal a kényelmes utazással telt, amit egy mezőnyben futástól vártam, hanem folytonos előzgetésekkel, lemaradásokkal, a mezőny közepe le-fel körözött. Ez akkor még nem zavart, de a kelleténél több erőt vett el tőlem, és amikor az élboly kicsit meszebb került tőlem, már nem tudtam visszakapaszkodni. Pedig nem kellett volna hozzá sok, csak egy apró mozzanat, ami visszabillent a helyes útra - és máris egyéni csúcs (közelébe) kerülhettem volna. Feladásról persze szó sincs, a mozgásom nem esett szét, futottam tovább, de már nem azzal a tűzzel, ami egy igazán nagy futáshoz kell.

Legelősször még bánkódtam kicsit, de utólag be kell látnom, hogy a lépcsőfokokat átugrálni nagyon problémás, nekem pedig idén még 9 perc alatti eredményem sem volt (ezért is lett volna szerencsés számomra az elődöntő, kézzelfogható bizonyítást jelentett volna – de a döntő rajtjáig ezen már túltettem magam). Így összességében számomra nem is az idei legjobb, vagy a 12. helyezés ennek a versenynek a legnagyobb értéke, hanem a tapasztalat. Na persze, az élmény sem utolsó, amit egy ilyen nagy világverseny nyújtani tud! J Az Universiadén ugyanis az olimpia mintájára, másfél hétig “összezárnak” sok tucat másik sportág sportolójával. Arról, hogy hogyan is néz ki egy ilyen “falu”, ebben a bejegyzésben írtam hosszabban, képekkel illusztrálva. J Az esemény másik aspektusa pedig, hogy milyen a rendező ország, ahova érkezel, és ami ebben az esetben igencsak különlegesnek számíthat egy európai számára, hiszen Korea több aspektusból is messze esik tőlünk. Erről ebben a bejegyzésben olvashattok.

További linkek: (képek) (videó) (eredmények) (magyarok az universiadékon)

(FB poszt 0.1 - 1 - 2 - 3 - 4) (ELTE) (BEAC)