Magyar Atlétika Bajnokság 2014

Idén a vadonatúj székesfehérvári atlétika stadionban rendezték a felnőtt bajnokságot. Salzburg után bizakodó voltam, szerettem volna jól futni, és persze a címvédés is nagyon boldoggá tett volna. A melegítés remekül sikerült, jól éreztem magam, magabiztosan álltam a rajtvonalhoz. Rögtön beálltam Minczér Albi mögé, aki gyengélkedett a tavasszal, de az utóbbi hetekben nagyon összekapta magát, tudtam hogy sokkal keményebb lesz, mint tavaly. Az is volt,  a Junior VB-ről hazatért Szögi István igyekezett neki segíteni a vezetésben és a lendületes tempótartásban, de ő a táv kétharmada környékén leszakadt, és ketten maradtunk Albival. A futás összességében mindvégig jól ment, megkockáztatom, hogy még sose volt ilyen összehangolt a mozgásom, de ezzel párhuzamosan körről-körre egyre jobban éreztem a gyorsasági-állóképességem hiányosságait, és az utolsó kanyarra csúnyán kifulladtam.

Viszont aki olvasott a Salzburgi edzőtáborról, azt talán nem éri váratlanul, hogy az ezüstnek és a jó versenynek is örülök. Az, hogy 2700 méterig jól futottam, szinte hihetetlen azok után, hogy két és fél hete még átugrani is alig tudtam a gátat. A versenyen megtettem mindent. A felkészülést kellett volna komolyabban venni a szezon elején - amit azonban a belvárosi lét és a rengeteg elfoglaltság mellett nem tudtam megtenni. Egyszerűen nem maradt időm pihenni. (eredmények) (beac) (masz) (honlap)

A Salzburgi edzőtábor viszont pont a pihenésről szólt, és bele se merek gondolni, hogy milyen csúfos végkimenetele lehetett volna ennek a bajnokságnak, ha Imre bácsi nem visz el minket Ausztriába. Gyakran vagyok neki hálás, de ezért most egy kicsit talán jobban. Nem mintha eddig nem lettem volna vele tisztában, de az ilyen bukásélmények mindig ráébresztik az embert a nyilvánvalóra: most például arra, hogy pihenés nélkül egyszerűen nem lehet edzeni, versenyezni, de főleg nyerni. Meg arra is, hogy mit kell tenni ahhoz, amit akarok. Én meg jól akarok futni. Ez a verseny emlékeztetett arra is, hogy országos bajnoknak lenni egyáltalán nem könnyű, és a tavalyi győzelmemet ma már még jobban megbecsülöm, mint amikor szereztem.

A verseny persze nem csak a versenyzőről szól, és most kivételesen kitérek erre is. Az egy dolog, ha a lelátókról a te nevedet ordítják a leghangosabban. Jól eső érzés, persze. Az is jó, amikor győzöl, és sokan örülnek veled - de olyankor inkább a saját örömöd foglal le. Viszont ha veled szomorkodnak, amikor kikapsz, na az egy elég leírhatatlan érzés. Keserkés, de jól eső, hiszen örülni sok mindennek lehet, de szomorkodni csak fontos dolgokon szokás. Ilyenkor nem is azért vagy csalódott, hogy nem nyertél, hanem azért, amiért nem tudtad kiszolgálni a vágyaikat. Az edzőtársaim közül sokan csak az én futásom miatt jöttek le, vagy maradtak még órákig Székesfehérváron, a szüleikkel együtt. Köszönöm nekik a fülsüketítő szurkolást, megtisztelő egy dolog ez, és nagyon örülök, hogy ilyen sokan szorítanak a sikerért. Jövőre újra neki futunk! ;)