Most rendeztek először OB-t Szekszárdon, ami sajnos meg is látszott a körülményeken. A frissen épült pálya persze tökéletes, de kevés az árnyék, és homokbuckák veszik körbe, úgyhogy melegíteni most is inkább a környező utcákba mentem, de ez egyébként sem ritka. Nem túl hangulatos tehát a pálya, azért Debrecen sokkal alkalmasabb hely egy Országos verseny megrendezésére. A szervezéssel ellenben nem voltak igazán nagy gondjaim, rendszeresen bemondták, hogy ki hol mire jelentkezzen, és csúszásokkal sem kellett számolni, kivéve persze a mi számunkat, ahol nem tudták összerakni az akadályokat.
A bemelegítésről nincs nagyon mit mondani, a kezdeti izgalom teljesen elállt, amint elkezdtem a repülőket, jól éreztem magam, két hónapot készültem erre a versenyre. Készülni persze nem csak fizikálisan lehet és kell, hanem mentálisan is. Utóbbi terén úgy érzem most igazán formában voltam, mindezt talán az is bizonyítja, hogy talpig feketében álltam rajthoz, futópóló helyett vászontrikóban, ami jobban fogja a vizet, és igazából Gergő szögesét is csak a színe miatt kértem el, mert egyébként nehezebb, mint az én zöld adidasom. Viszont piszok kényelmes. Az sem igazán izgatott, hogy kik jöttek el, milyen az idő, én csak egy jó időt akartam futni.
Elkezdődött a verseny, Minczér Albi és Tóth Laci már az elején elmentek, és tették a dolgukat. Én beálltam Benji mögé, gondoltam ebből is simán lehet egyéni csúcs, hisz - képességeimhez mérten - igencsak gyenge eredménnyel rendelkezem. Mégsem volt olyan könnyű mögötte futni, mert Attila is úgy gondolta, hogy szélárnyékban jobban megy a futás. Az akadályokat valamiért már kezdettől fogva rendkívül rosszul vettem, és a 4. körben fennakadt a térdem, bukfenceztem egyet, majd mintha mi sem történt volna, futottam tovább. Addig igencsak kocogósnak éreztem a tempót, ez elég megnyugtató volt, még ha az akadályvételek nem is sikerültek túl jól (szörnyen rosszul sikerültek). Az esés után nemigen gondolkodtam olyasmin, hogy kiállok, nem ezért jöttem, de azt már így is tudtam, hogy ha végigfutom a táv második felét is, nagyon lefogok sérülni, és esélyem nem lesz indulni a holnapi 5000 méteren, ahol már nagyon szerettem volna megmérettetni magam. Szép lassan utolértem Attilát, számítottam rá, hogy azért le fog szakadni, de a Benjihez való felzárkózáshoz valami nagyon nagy lelki erő kellett volna. Nem is űztem illúziókat, az akadály nagyon erős igénybevételt jelent, és ha teszem azt mégis felfutok Benjire, az utolsó körben igencsak meghaltam volna. Bár nem szerencsés bele menni a "mi lett volna ha" szituációkba, de szerintem felfértem volna a dobogóra. Nagyon szeretek Benjivel futni, mert leginkább az ő képességei állnak hozzám közel, neki sincs eget rengetően nagy ideje 800-on vagy 1500 méteren, mégis ott van az élvonalban, és nem a sebességünk dönti el a finist, mint ahogy az mondjuk Gregor Lacival történne, hanem az akaratunk. Mindig az nyer, aki jobban akar, ezt tavaly többször is megtapasztaltam, amikor kikaptam a Felnőtt OB-n, vagy nyertem a Válogatott Viadalokon. Most viszont én voltam az, aki nagyon akarhatott volna (ha nem bukok fel), Benji pedig épp ellenkezőleg volt ezzel. Elég kemény szezon áll mögötte, sok akadályversennyel és jó időkkel - így talán a fáradtságával is lehetett volna számolni -, ugyanakkor a Junior EB-n sajnálatos módon esett el a vizesároknál, ami erősen rányomja bélyegét az ember motivációs késégére.
Akkor gondolkodtam rajta, hogy esetleg írjak neki egy üzenetet, de az valahogy nagyon személytelen gesztusnak tűnt, és egyébként sincs semmi értelme a "ne búslakodj, az a lényeg hogy..." kezdetű mondatoknak, mert pontosan tudom, hogy igazán csak azoknak a szájából érnek valamit ezek a szavak, akik értenek hozzá - mondjuk az edződ. A verseny után Imre bá is igyekezett a legjobban kezelni a bukásomat, és inkább a kitartásomat kiemelni, ez pedig valóban segít. Amit azonban nem gondoltam volna, hogy amit pár hete Benjinek mondtam volna, azt most saját magamnak kell mondanom. Az ember egyáltalán nem gondol arra, hogy eleshet az akadályban, hisz így nem lehet oda állni a rajthoz. Aztán most mégis. Ez a szezon nem sikerült túl fényesen (kimaradtam a Mezei EB csapatból, kiálltam a fedettpályás OB-n, egyik egyénimen sem sikerült javítanom, sérülés miatt az Utánpótlás EB-t sem tudtam megcélozni, most pedig ez), aminek az okait hosszasan lehetne magyarázni, ez azonban semmit sem vinne előre. Úgyhogy végül is csak annyit lehetne mondani erre az egészre, hogy "Nem az számít, hányszor buksz el, hanem hogy hányszor állsz fel". Ezt nem csak én, vagy Benji tapasztalhatta meg a sportpályafutása során. Meg úgy egyébként is, veszettül lelkesítő! (eredmények) (videó itt)
A célba érkezést követően rögtön mentem a mentőautóhoz, tudtam, hogy gyors jegelésre van szükség, mert egyébként pár perc, és lábra sem tudok állni. Így aztán meglepődtem, amikor mondták hogy nincs kéznél jég, ráadásul nem én voltam az első, akinek szüksége volt rá. Szerencsére rögtön megtaláltam a főszervezőt, és Csillag Balázs pillanatok alatt kerített egy zacskó jeget a közeli benzinkútról. Így ha a szervezés hagyott is némi kívánnivalót maga után, kötelességtudatból vagy emberségből így sem volt hiány. Piciny apróság még, hogy szép-szép a programfüzet, és informatív is, csak éppen néhány országos csúcsot elírtak benne. Reggel még úgy gondoltam, hogy ez a bejegyzés legalább kétszer ilyen hosszú lesz, de jelenleg is épp a térdemet jegelem, így nem hiszem, hogy bármire is képes leszek az elkövetkezendő napokban, azért igencsak nagy erővel térdeltem le azt a lábatlankodó akadályt. A többi BEAC-os atléta szerepléséről a BEAC honlapon olvashattok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése