Nehéz periódus a magyar atlétikának az augusztus, mivel a hónap elejére már vége a versenyszezonnak, pihenéshez viszont még túl korán van, nem tanácsos leengedni. Ebben a nehéz holtszezonban idén a félmaraton adott motivációt az edzések folytatásához, miután körvonalazódott, hogy Csere Gazsi edzőtársam vezetésével idén csapatban van esélyünk dobogós helyezés elérésére - így részben én is bekapcsolódtam Gáspár edzésmunkájába, még ha több futás ki is maradt betegség, vagy rövid nyaralás miatt. Ebből is látszik, hogy a szezonvégi leszállóágamban nem álltam akkora profizmussal ehhez a versenyhez, mint ahogy az egyébként elvárható lenne, egész egyszerűen azért, mert nekem nem ezen a távon kell bizonyítanom. Korán reggel például rosszul raktam fel az orrtapaszt, és már nyúltam is a következő felé, de aztán meggondoltam magam, mert nehogy már erre a megmérettetésre pazaroljam őket - ez úgy röviden össze is foglal mindent.
Felkészületlenül azonban nincs értelme a versenyzésnek, és én sem álltatom magam azzal, hogy edzés nélkül le tudok futni rendesen egy félmaratont (két évvel ezelőtti incidens, hogy kiszáradás miatt ki kellett állnom 19 kilométernél). A rendes alatt most egy 70 perc körüli időre gondoltam, ami 3:20-as átlagot feltételez.
Annak ellenére, hogy fokozatos gyorsulást terveztem, az első kilométereim lettek a leggyorsabbak, 5-6 kilométer után viszont elkezdtem 3:20-on kívüli ezreket futni. A nem kívánt lassulás viszont egy pillanatra sem zökkentett ki, az volt a célom, hogy akármilyen eredményt is érjek el végül, az utolsó 5-6 kilométerhez frissen érjek oda. Éppen ezért sosem törtem magam azon, hogy felfussak az előttem levőkre, vagy hogy elmenjek a mellém érkezőkkel, a táv nagy részét a saját tempómban futottam, egyedül. Óriási szerencsémre Kis Áron körülbelül pont azon a ponton ért utol, ahonnan én is szerettem volna felpörgetni a futást, így a verseny utolsó negyede pontosan úgy zajlott, ahogy azt előzetesen elgondoltam. Áronnal lényegében sikerült mindenkit befognunk, akit féltávnál verhetőnek éreztem, és végül 70:49-es idővel értem célba.
Gáspár ezalatt futott egy kétperces egyéni csúcsot, így végül a felnőttek között harmadikok, az utánpótláskorúak között pedig elsők lettünk, Boros Gáborral illetve a visszatérő Vitárius Bencével együtt. A fájdalmas vízhólyagoktól eltekintve teljes volt az öröm és az elégedettség, nem csak az új egyéni csúcsok és a csapateredmények miatt, hanem azért is, mert ez az augusztus összességében tökéletesen megalapozta a decemberi Mezei EB-re való felkészülésemet. A december viszont még messze van, így most egy rövid pihenő következik, de októberben nagyobb célokkal vágok neki az őszi alapozásnak, mint korábban bármikor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése